2019. május 20., hétfő

Őrségi Kerékpáros Fesztivál

Vasárnap reggel van. Hatalmas köd mindenhol. Bepakolok a kocsiba, és amikor kijárok az udvarról, akkor elkezd esni az eső. Ez a verseny is jól kezdődik…Ahogy megyek az Őrség felé, néha jobban elered, néha megáll az égi áldás. Amikor beértem az erdők, rövid emelkedőkkel és lejtőkkel tűzdelt hullámvasútra (ez lenne az igazi őrségi táj), akkor szerencsére már csak az aszfalt volt vizes. Megálltam Őriszentpéter előtt 2 faluval, összeraktam a bringát és tekertem 8 km-t a rajt helyszínére.



8 órától lehetett nevezni a versenyre, illetve átvenni a rajtszámokat, de 8:20 körül már hatalmas tömeg volt a rajtterületen. Én is felvettem a rajtszámot, és beszélgettem pár ismerőssel. Találkoztam zalaegerszegi, szombathelyi bringásokkal, két vendégem is eljött, akik spinningre járnak hozzám, és persze jöttek a csapattársak is. Csak ezen a távon 100 nevezőből 97 induló volt, akik közül 93-an célba is értek.
A 93 km-en indulóknak 10 órakor dördült a startpisztoly, ezért fél 10 körül elindultam, hogy melegítek kicsit, de ekkor is belebotlottam egy ismerősbe (az egyik szervező személyében), és mivel sok megbeszélnivalója volt, ezért alig 10 percet tudtam tekerni. Amikor visszaértem a rajthoz, összejött szinte az összes soproni bringás, felálltunk egymás mellé, és mindenki más mögénk állt be, szóval mi lettünk az első sor. Az utolsó pillanatokban azért 4-5 ember még beemelte a bringát elénk, amit én nem bántam, mert nem akartam az első sorból indulni.



Jött a visszaszámlálás 10-től, majd a rajt. Elvileg lassú rajttal indultunk, gyakorlatilag szerintem nem volt olyan lassú, mert még a városon belül is figyelni kellett rendesen a körforgalomban. Utána (bár nincs órám), de szerintem simán mentünk 50 körül úgy, hogy a zászló még látszott, tehát nem engedték el a mezőnyt. Ha már a rajtnál előre kerültem, akkor a tekerés közben is próbáltam elől maradni. Általában a 2-4 pozíciót tartottam, vezetni nem akartam, mert annyira erősnek nem éreztem magam, de hátra se akartam csúszni. Jöttek az emelkedők… Már az eleje is 10% körüli volt. A cél itt is az volt kezdetben, hogy elől kezdjem a dombokat, és ha a többiek gyorsabbak, a dombtetőn a csoport végét még el tudom kapni, és nem szakadok ki. A szlovén határig bírtam a tempót az élbolyban, ez 14 km-t jelent. Itt elengedtem őket, mert a pulzusom 180 felett ragadt és már kezdett fájni a fejem. Mögöttem jött még 3 ember, megvártam őket, addig gyorsan ittam kicsit, majd így 4-en folytattuk az utunkat. Ebből a négyesből volt 2 zkse-s srác, meg egy számomra ismeretlen. Az élről leszakadt pár ember, ők is összeverődtek, és öten tekertek előttünk kb. 20 mp-re. Próbáltam kicsit szervezkedni, hogy dolgozzunk össze és érjünk fel rájuk, de nem voltak vevők rá. Az emelkedőkön előre mentem tempót diktálni, a síkon pedig a számomra ismeretlen srác húzta a sort. A zkse-sek közül az egyik néha-néha besegített, de a másik inkább csak kolonc volt.

Jött egy hosszabb emelkedő, a többiek mondták, hogy kb. 3 km, ne rántsam meg az elejét. Az emelkedő közben közeledtem az előző csoporthoz, de amint kicsit közelebb értem, jött egy fennsík rész, ahol távolodtak. Amikor emelkedett, akkor megint közeledtem, és jött az újabb sík rész. Hiába akartam felérni, egyedül nem tudtam, a többiek pedig leszakadtak kicsit. Ekkor megpróbáltam egyedül tovább menni. Felértünk a tetőre és jött a lejtős rész. Lefelé szeretem engedni a bringát, de mivel ez volt az első versenyem az új géppel, azért kicsit még óvatosabb voltam.

A lejtő alján láttam Misit az út szélén, ezért majdnem állóra fékeztem a bringát, hogy megkérdezzem minden rendben van-e. Szerencsére nem bukott, „csak” a hátsó váltója törött el, ezért kénytelen volt feladni a versenyt. Ez a fékezés pont elég volt arra, hogy akiket otthagytam csoportot, ők vissza feljöjjenek rám, sőt mivel a lejtő után egyből meredek emelkedő jött, még nekem kellett kapaszkodni, hogy utolérjem azokat, akik lendületből szinte felgurultak a dombon. Így tehát újra összezárt a kis csapatunk, de továbbra sem volt túl nagy az egyetértés a vezetés tekintetében. Azért szép lassan közeledtünk az előttünk haladókhoz. Amikor visszaértünk Magyarországra, és jöttek újra a nagyon meredek, de viszonylag rövid emelkedők, akkor már 100 m-en belül is voltunk hozzájuk képest. Én még nem éreztem erőt, hogy átugorjak, de az egyik srác elkezdett sprintelni az egyik ilyen emelkedőn és átért a másik csoportba. Ezt azért mégsem hagyhattam, szóval még én se adtam fel teljesen. Próbáltam a következő emelkedő előtt vezetni, bár a síkon nem közeledtünk, de lendületből tudtam nekimenni a hegynek. Páran halszálkáztak már, amikor egyet visszaváltottam és én is felugrottam az előttünk lévő csoportra. (A mezőny elejét nem láttam, de elől voltak talán 7-en, utána ez a csoport jött, így már mi is heten voltunk.) Az örömöm nem tartott sokáig, mert amint felértünk a dombtetőre, úgy meghúzták a sort, hogy majdnem elszálltam belőle. Próbáltam itt is előre menni, a 3-4. pozícióig, hogy a következő hegyen tudjak pihenni kicsit. Felfelé nem is volt gond, nem csorogtam hátra. A lefelé résszel már inkább meggyűlt a bajunk… Egy részen (Apátistvánfalvánál) megegyezett a 66 és a 93 km-es táv nyomvonala. Egy 15% lejtő alján azonban ketté vált az út, mi mentünk egyenesen, a középtávosok jobbra. A probléma abból adódott, hogy mi kicsit gyorsabban mentünk, a 66 km-es versenyzők meg hátranézés nélkül kimentek az út bal szélére, hogy onnan tudjanak jobbra nagy ívben kanyarodni. Talán le sem kell írni, nálunk satufékezett mindenki, de természetesen egyből kezdődött az újabb 13%-os emelkedő. 


Ekkor már 2 órája tekertünk, és kezdtem érezni, hogy az 1 órás spinning edzések kb. eddig tartottak, és ennyit idén még nem tekertem egyben. A domb közepéig még tartottam magam, aztán lassan elkezdtem hátra csorogni a csoporton belül a 2. helyről leghátra. Amikor így felértünk, jött az újabb ritmusváltás, ami nekem már sok volt, így hagytam, hogy elmenjen a gyorsvonat és saját tempóra váltottam. Ránéztem az órámra, 2 óra 9 percet mutatott 160-as átlagpulzussal… Innen Szentgotthárdig lényegében túráztam. Enni nem tudtam, nem kívántam semmit, csak inni próbáltam minél többet. Beértem a városba, ahol felmarták az utat, úgyhogy külön élmény volt, ahogy rázott a kormány. Már majdnem a kockaköveken éreztem magam, amikor kiértem a városból, és egy viszonylag általam jól ismert részen kellett betekerni a célig. Jöttek az újabb emelkedők. Az elsőn elkezdtem enni, lényegében felfaltam mindent, ami volt nálam. Nem sokkal később láttam egy frissítő pontot is (ez volt az utolsó az ötből). Mivel egyedül tekertem már majdnem fél órája, ezért megálltam, kértem inni, ettem is kicsit. Alig 10 mp volt az egész, de rengeteget számított. Visszaültem a bringára, megettem még a 3 nápolyit, és tekertem tovább. Alig 5-6 perccel később kezdett visszatérni valamennyire az erő, úgyhogy végre át tudtam váltani a túratempóról valamivel haladósabb sebességre. Ami számomra meglepő volt, hogy hiába mentem lassan, senki nem ért utol sem a 93, sem a 66 km-en indulók közül.



Jött az utolsó tényleg kemény emelkedő, mint kiértünk Farkasfáról… Itt csak annyit hallottam, hogy egy karbon kerék süvít, és egy srác szinte felrepül a dombon mellettem (ő volt az egyik, aki a rajtnál beállt előre). Megkérdezte, hogy mennyien vannak előttünk, és olyan 15-20 főre tippeltem és már vágtatott is tovább. Innen már kezdtem újra élvezni a versenyt. Szép tájakon haladtunk, volt előttem pár bringás, akiket utol lehetett érni, meg lehetett előzni. A végén arra hajtottam, hogy 13 óra körül beérjek a célba. Ez majdnem sikerült is, de a cél előtti 50 m-en egy montis srác ment az út jobb szélétől a balig és vissza, ezért lassítani kellett, és veszítettem vagy 6-7 mp-et. Így összességében 3 óra 3 percet voltam a pályán, amiből közel 1 órát teljesen egyedül tekertem és a 16. helyen végeztem.
Az eredménylistát végignézve, volt olyan versenytárs, aki eltévedt és véletlenül levágta a távot, így befért elém időeredmény alapján.
Köszönöm, hogy végig olvastad! 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése